Hátránnyal születve a gyermeki lélek még elfogadó önmagával szemben.
Attól válik kritikussá, ahogyan a visszajelzéseket kapja a környezetétől.
Az elsősegélytanárom emléke a főiskoláról, kedves a számomra.
Azt mondta: a beteg ember gyermekké válik, segítségre szorul és elfogadásra vágyik.
Nagyon igaza volt. Minden, az addig elfogadott "teljesség" csorbulása esetén veszteséget élünk meg. Ennek a mértéke, attól függ, hogy mit tartunk fontosnak az életben.
Én abban nőttem fel, hogy mozgássérült vagyok. Éltem, ahogy tudtam, ez volt a természetes. Elfogadtam magam, de még negyven felett is azzal kellett szembesülnöm, hogy a gyermeki hitem téves volt, amikor azt hittem, a családom tagjai is elfogadják ezt az állapotot az én természetes létemnek.
Szerintem az ember számára a legelső visszajelző a család. A nő számára az anya. Szerintem, Anyám a mai napig nem tudta elfogadni az én élethelyzetemet természetesnek. Gondozott, amíg szükség volt rá, a rászorultságom miatt talán túlgondozott is, ezért nehéz volt a levállásom.
Felnőtt nővé vállnom azért volt nehéz, mert gyermekként tűlidealizáltam Anyám nőiességének a tökéletességét, nem tudtam kritikus lenni és észlelni azt, amire valóban figyelnem kellett volna, hogy eleget tanuljak ahhoz, hogy felnőttként jól álljak helyt az életermben, mint nő.
Ma már azt is tudom, hogy a személyiségem megfelelő fejlődéséhez hiányzott egy férfipélda. Apám ugyanis nem nevelt.
Azt olvastam: a lánygyermek számára a férfipélda úgy látható, ahogyan azt látja, hogy az édesapja az anyjával mint nővel bánik és így tanulhatja meg a saját nőiességének az értékeit is.
Van ugyan két bátyám és egy öcsém, de ők inkább szövetségesek voltak a testvérsorsban, mintsem férfipéldaképek a számomra.
Talán ezért fordultam inkább befelé és próbáltam a lelkem felöl elfogadni önmagam: mert keveseltem a külső visszajelzést, amiből önelfogadást tanulhatok.
Felnőttként a szerelem boldogságának elvesztése árán ismertem fel, mi mindent kellett volna hoznom a családból ahhoz, hogy boldoggá tudjam tenni a férfit, akit szeretek, ahelyett, hogy elveszíteném. Ennek a felismerésnek az elfogadásával, a mai napig küzdök.
Sosem rettentem vissza, ha a tükörbe néztem.
Meggyőződésem, hogy a külső egy eszköz, amivel élnünk kell. A külső -úgyis mondhatnám: világi- megjelenésemmel mindig ki voltam békülve. Még kislányként is, amikor anyám megjegyezte, hogy a torz testtartásom miatt, idétlenül állnak rajtam a ruhák. Szerencsés gyermeklelkemnek köszönhetően sosem értettem mi a baja és korán rájöttem, hogy saját önelfogadása hiányos, azért látja elsősorban a hibáimat, az értékeim helyett..
Mozgássérültségemmel együtt, sokáig önállóan jártam az utcán, amíg el nem estem. A kéztörés-okozta sokk következtében, ma már csak kerekesszékkel közlekedem az utcán, épületen belül pedig helyzetfüggő, hogy kérek-e segítséget, de egyre ritkább, hogy nem.
Itt már megéltem egy veszteséget, az addig megszokott és elfogadott "tökéleteshez" képest. Ezért egy újabb önelfogadásra volt szükségem. Azt hiszem, az segítette ezt, hogy még az önálló közlekedésemmel párhuzamos időben is volt kerekesszékem. Így nem volt olyan drasztikus a változás. Bár a mai napig hiányzik a séta, ami amellett, hogy kellemes volt, hasznos is: nem engedte a kilók felszaporodását, hiszen a normálistól eltérő járásképpel én sokkal több energiát használtam a gyalogláshoz, mint egy ép járású ember.
Na, itt jött be a következő elfogadási szint, hiszen az ülő életmód adott teret a plussz kilóknak. Én még figyelek is arra, hogy mit és mennyit eszem, mi lenne, ha nem tenném?? Azt hiszem, ezzel az elfogadási szinttel is könnyen vagyok.
Az eddigi életemben az egyetlen, amit igazán nehezen fogadtam el magamban, az egy tanulási probléma, ami miatt nem tudtam eredményesen végezni a főiskolát, ezért ma, nem dolgozhatok a vágyott szakmában.
Jelenleg a munkán teljesen távol áll az érdeklődési körömtől. Biztos megélhetést ad, de a lelki megelégedésemet nem segíti elő. Fizetés, de nem tesz teljessé, nem ad hozzám semmit. Itt igazolódik a mondás, hogy "a pénz nem boldogít".
Néhány hónapja elért egy betegség. Folyamatosan azon vergődtem mostanáig, hogy hogyan rejtsem el, hiszen a számomra is fontos, nőiességem egyik elemét veszítem el lassan: a hajamat. A betegség neve: foltos kopaszodás.
Genetikailag öröklődik és talán egyértelmű, hogy miért, de a nők számára ez nagyobb lelki megrászkódtatás, mint a férfiaknak.
A hajlam akkor fejlődik látható betegséggé, ha az immunrendszert drasztikus támadás éri (fertőzés, gyulladás, stressz), ilyenkor összezavarodik és hibás működésével nem a károkozó sejteket, hanem a hajhagymákat, súlyosabb esetben a szőrtüszőket támadja. A folyamat nem visszafordítható csak lassítható.
Szubjektív megítélés kérdése, kinek mit jelent az a fogalom, hogy "lassú", mert ez tényleg csak egy fogalom. Én nem tudom, mennni idő kell egy folt megjelenéséhez. A bőrgyógyász szerint néhány hónap is elég, bár szerintem ez egyáltalán nem lassú, inkább gyors folyamat. Főleg, hogy mégcsak 42 éves múltam (korainak érzem megcsúnyulni).
Itt már tényleg küzdés az önelfogadás, hiszen a tükör már nem azt adja vissza, amit még szivesen látok magamból. Mindig büszke voltam a hajamra. Korán kezdtem őszülni, de sohasem festettem, mert sokszor látok szép őszhajú nőket és valamiért mindig úgy gondoltam, hogy nekem is jól áll majd az ősz haj.
A kopaszságot viszont nen tudom elképzelni és így elfogadni sem nőként.
Ezért most nehéz időszakon megyek keresztül.
Még azt szóba se hoztam, hogy hogyan látható és ítélhető meg egy ilyen kopaszodási folyamat külső, férfi szemmel.
Paróka használata egyfajta korrekció, de idegen a számomra. Azt hiszem, ebben is csak a tükör adhat megnyugvást, ha majd eljön az ideje.
Talán segítheti az elfogadást ez az írás is.
Utolsó kommentek